este hazafelé menet megkívántam a meggylevest.

mivel a fagyasztónk készül tropára menni, nem is ártana kienni a tartalmát. hívtam a kedvest, mivel ő isteni meggylevest tud főzni, ugyan, varázsoljon már az asztalra egy ilyet. azt mondta, meglátja, mit tehet. én meg beígértem utána sült krumplit.

hazaérek, akkor látom, hogy az utolsó előtti palacsintát süti. a háttérsztori annyi, hogy a mi családunkban a nők tradicionálisan nem tudnak palacsintát sütni. mit lehet tenni, ez van, el kell fogadni. a nagymamám néha próbálkozik, de csak zsíros és vastag palacsintára képes. anyukám talán sosem csinált, én legalábbis nem emlékszem rá. apa (merthogy a szüleim elváltak) szintén csudajót készít, amikor elmegyünk hozzá, mindig süt nekem. és apai nagyapám. hát igen. ő pár éve halt meg, és az utolsó éveiben jöttem rá, hogy nagyon finom palacsintát süt. és ő is mindig sütött nekem, amikor mentem hozzá.

na nem mintha én nem próbálkoztam volna. de. egyszer az egyik pasimat meg akartam lepni, vettem is egy hiper-huper palacsintasütőt. apa bediktálta a tuti receptet és hajrá. nem akarom ecsetelni, ami normál vastagságú volt az száraz lett (ketté lehetett törni), a többi meg bazi vastag. na akkor feladtam, és sütöttem neki pizzát.

pár éve közöltem a kedvessel, hogy hát ez bizony az ő reszortja lesz. nem is tiltakozott, mondván, sütött ő már.

és pár hete meglepiből hortobágyi húsos palacsintával várt haza. és utána meg édessel. és tegnap is. tudom, hogy ő (is) így (is) mutatja ki, hogy szeret.